Képzelet vagy valóság??

 Kedves vámpír barátaim!Újabb meghökkentő cikket találtam nektek.Azt ajánlom alaposan nézzétek meg!!

/Az őszinteség kedvéért el kell mondanom, vannak cikkek, melyek idegen nyelvből lettek átvéve, így előfordulhat véletlen félreértés a fordításban, esetleg egy-két mondat kimarad vagy betoldódik. Megengedtem magamnak annyi szabadságot, hogy a magyarosítás, illetve az olvasmányosság érdekében, kicsit kikerekítettem a mondatokat. Ha ennek ellenére valaki úgy érzi, mégis van benne egy-egy olyan megfogalmazás, ami elvileg nem szerepel az eredetiben, az azért van, mert a forrás is sokszor hiányos, összefüggéstelen, logikátlan és következetlen.  Ilyenkor néha tettem olyan „mondat-betoldást”, ami kikövetkeztethető a történetből, bár nincs leírva szó szerint az eredetiben. Ezen mondatok mennyisége elhanyagolható, ugyanakkor mindenképpen hangsúlyoznám, hogy a tartalom lényegi részén nem változtat. Sajnos nem egyszer előfordul, hogy különböző források teljesen másként tálalják a sztorit, vagy némely részleteket leszámítva eltérőek, nagyon ellentmondásosak. Kérem, senki ne gondolja, hogy szándékosan akarom félrevezetni! Most is kiemelném – ahogyan korábban többször a kommentek során –, mindenki maga tudja mit hisz el belőle, és mit tart ostobaságnak. A történetek hitelességét sem cáfolni, sem állítani nem tudom. Némelyik meglehetősen hátborzongató, ezért ki-ki a saját felelősségére olvassa el! Köszönöm! - Csiribusz/

Ha vámpírtörténeteket hallunk, hajlunk azonnal Erdélyre és Drakulára gondolni, pedig az az igazság, hogy a vámpirizmus, sokkal korábbra nyúlik vissza az időben, egészen az ókorig, vagy még előbbre. A mai világban azonban csak a rémregényekig, horrorfilmekig gondolkodunk el a témát illetőleg, vagy legfeljebb eszünkbe jutnak az irreálisnak tűnő mítoszok, melyeket megmosolygunk, s nem fér sokunk fejébe, hogy lehet ilyen badarságokban hinni, hisz mese az egész. De valóban így van?

Mindezen tények tudatában nem meglepő, amikor napjaink brit történészei meglehetősen nagyot néztek, miután nem rég kiderült, hogy egy bizonyos John Roberts – még 1913-ban –, kénytelen volt nejét idegen országban örök nyugalomra helyeztetni, mivel az angliai Blackburnben nem voltak hajlandóak elhantolni. Ez önmagában is furcsa, de a legmegdöbbentőbb az indok, miszerint azért nem temették el, mert attól féltek, hogy az asszony vámpír. Ez ugye elég meghökkentő, tekintve, hogy az eset alig száz évvel ezelőtt történt, már a 20. században?

Mr. Roberts természetesen elutasította az abszurd feltételezést. Vásárolt felesége számára egy ólmozott koporsót, és állítólag négy éven át utazgatott a világban, mire eljutott a perui Piscoba, ahol végre lehetősége nyílt eltemettetni az asszonyt, persze csak bizonyos összeg fejében.

Nem sokkal azután, hogy megtörtént a szertartás, Mr. Roberts felszállt egy Angliába induló hajóra, és többé senki nem hallott felőle. Aztán valamikor később, Angliából Piscoba is elért a hír, hogy az asszonyt, Sarah Ellen Robertset lánccal összekötözve, száját betömve helyezték az ólmozott koporsóba, miután bűnösnek találták az ellene felhozott vádakban, vagyis boszorkányságban, gyilkosságban és vámpirizmusban. Állítólag, mielőtt a koporsó fedelét felcsavarozták volna, felsikított, és azt üvöltötte, hogy vissza fog térni a sírból és bosszút áll. Miután a perui parasztok meghallották a történetet, rettentően megijedtek.

A történet emléke a mai napig fennmaradt, és amikor nyolcvan évvel később, 1993 egyik júniusi napján, a Pisco-i temetőbe látogatók megpillantották, hogy a „Blackburn-i asszony” sírja felett kettérepedt a fejfa, borzasztóan megrémültek. A hír gyorsan elterjedt a városban, és még aznap este elárasztották a temetőt az okkultisták és egyéb kíváncsiskodók, hogy lássák az éjfélkor sírjából kiemelkedő vámpírt. Több száz helyi nő hagyta el a várost, hogy megakadályozzák, hogy születendő gyermekükbe reinkarnálódhasson a boszorkány. Minden házra a régióban keresztet és fokhagymát aggattak. Mikorra elérkezett az éjfél, ki kellett hívni a rendőrséget, hogy megakadályozzák a tömeghisztériát: a levegőbe lőttek, és a tömeg szépen eloszlott. Csak pár ember, a helyi boszorkánydoktorok csoportja maradhatott a helyszínen. Ők szentelt vizet öntöttek a sírra és fehér rózsát hintettek köré. Persze nem történt semmi, amit tettük sikereként könyveltek el.

Még mielőtt felröhögnének a hitetlenebbek, ne feledjük, babonás emberek nemcsak Peruban élnek, hanem a jó öreg Európában is. Pár évvel később, a nyüzsgő metropoliszban, Londonban is történt egy érdekes eset, ami hasonló pánikot váltott ki.

1922 tavaszának egy teliholdas éjjelén, a West Drayton templom körül rengetegen láthatták azt a denevérszerű, fekete lényt repkedni, melynek szárnyfesztávolsága legalább hat láb, azaz közel két méter volt. Több szemtanú meghökkenve figyelte, ahogyan a lény alászáll, és lerepül a templomkertben lévő sírokhoz. Miután két rendőr üldözőbe vette, a lény vérfagyasztó, hangos sikolyt hallatott, és szárnyait csapkodva felemelkedett az ég felé.

Egy idős ember, aki valamikor karbantartó volt, állította, hogy huszonöt évvel korábban már látta a denevérszerű lényt. Szerinte ez lény egy vámpír, aki 1890 táján, vérszívás által megölt egy nőt Harmondsworth-ben. Persze senki nem vette komolyan az aggastyán meséjét.

Még abban a hónapban április 16-án, egy irodai dolgozó, kora reggel munkába ment a londoni West End környékén. A férfi a Coventry Streeten haladt épp, amikor valami láthatatlan kéz elkapta őt, a szemeit lefogta, és szúrást érzett a nyakán. Olyan volt, mintha a vérét szívnák, majd eszméletlenül hanyatlott a járdára. Ébredésekor már kórházban volt, ahol elmesélte szokatlan történetét. Az orvosok, hallva elbeszélést, meg akarták győzni, hogy képzelődött, bizonyára valaki egy vékony csővel szúrta meg, de ő tagadta ezt. Végig állította, hogy senki nem volt a környéken, és nem csövet döftek a nyakába. Ez más volt.

Alig két és fél óra múlva hihetetlen dolog történt. A kórházba újabb sebesült érkezett. Egy másik férfi hasonlóan járt. Neki is ugyanott vérzett a nyaka, s miután magához tért, ugyanazt mesélte el egy láthatatlan erőről, amely elkapta, és a vérét szívta. Az est folyamán behozták a harmadik áldozatot is. Az orvosok el voltak képedve, amikor megtudták a rendőröktől, hogy utóbbi áldozat is ugyanazon a helyen, ugyanúgy járt.

Elkezdődött a rendőrségi vizsgálat a bizarr ügyben, Londonban pedig megindultak a pletykák és találgatások a vámpírral kapcsolatban. A Daily Express lehozta a támadásokról szóló cikket, és kérték a rendőrséget, mondjanak közelebbi információt, vázolják fel teóriájukat az esetről. A rendőrség szóvivője vonakodva nyilatkozott az újságíróknak, s mikor megkérdezték tőle, lehetséges-e, hogy vámpír a tettes, idegesen felnevetett.

Később újabb hír söpört végig a városon, miszerint a rendőrségnek sikerült sarokba szorítania a vámpírt, és egy hivatásos vámpírvadász megölte. Majd titokban eltemették a Highgate-i temetőben, miután facöveket döftek át a szívén. Mindez állítólag tényleg csak pletyka volt, ám a történet folytatódott tovább negyvennyolc évvel később, az említett temetőben.

A Highgate temetőt 1836-ban nyitották meg, amikor a Londoni Temetőtársaság megvásárolta a 17 hektáros területet a város északi részén. Sok évvel később a cég kertésze, aki egyfajta kertészeti zseni volt, lélegzetelállító övezetet teremtett a területen virágokkal, fákkal, bokrokkal, hangulatos, kanyargós utacskákkal. Csakhogy közbejött az első világháború, így nem volt elég munkaerő, mely karban tudta volna tartani a temetőt. Ráadásul egyre népszerűbb lett a hamvasztásos temetés. Mindezek odáig vezettek, hogy a temető gazos, elhanyagolt lett, és a sírok is könnyebben mentek tönkre. Ahogy az évtizedek teltek, a vandálok is megkörnyékezték az elhagyatott sírkertet, meggyalázva, összefirkálva a sírokat.

Aztán 1969 decemberében okkultisták egy csoportja megszállta a temetőt, és mindenféle kántálásokkal próbáltak halottakat idézni. A városi legenda úgy tartja, valószínűleg feltörtek egy sírt, és sikerült elszabadítaniuk valamit, mert úgy menekültek el a helyszínről, mint akik az életükért futnak. Állítólag menekülés közben, akik visszanéztek, egy csontos karú, legalább két és fél méter magas, feketeruhás lényről beszéltek, mely halálra rémisztette őket.

Nem sokkal később, 1970 januárjában egy férfinek különös megfigyelése volt. A Highgate temetőnél le kellett állítania a kocsiját, mert az autó motorja prüszkölni kezdett. Beállt a parkolóba, felnyitotta a motorháztetőt, és a hiba okát vizsgálta, amikor figyelme a temető kapuja felé kalandozott. Egy magas, feketeruhás alakot vett észre, aki a kapu belső oldalán állt, és őt nézte. Nem történt semmi, de maga a jelenés mégis annyira megrémítette a férfit, hogy azonnal futásnak eredt anélkül, hogy kocsija motorháztetejét lezárta volna.

1970. március 13-án, egy pénteki napon, az Essex-i tanár, Alan Blood (milyen érdekes, hogy Blood a tanár vezetékneve. Ha esetleg valaki nem tudja, magyarul vért jelent ugyanis. - Megj.: Csiribusz), tömeges vámpírvadászatot hirdetett meg a Highgate temetőben. Még a televíziónak is adott interjút. Az volt a terv, hogy mindannyian annál a sírnál virrasztanak, ahol leggyakrabban látták a vámpírt, majd amikor a lény visszamenne a sírjába, elkapják, és karót döfnek a szívébe.

Több száz ember vonult a temetőbe fokhagymákkal, keresztekkel, fakarókkal felfegyverkezve, de persze nem találkoztak a vámpírral, viszont 9000 fontnyi kárt okoztak vandálkodásukkal.

Ezt követően még akadt egy-két hisztériás, magát vámpírvadásznak kiadó hippi, de végül szép lassan elült a téma, és az élet ment tovább. Ma a Highgate temető keleti része nyitva áll a nagyközönség előtt, ám a nyugati oldal csak idegenvezetővel látogatható.

Sokan úgy gondolják, az egész vámpír-dolog egy nagy tömeghisztéria része lehetett, de akik látták, ma is állítják, hogy bizony nagyon is valóságos volt, és az nem lehet, hogy több tömegnyi ember hallucinálta volna ugyanazt.

A következő vámpírtörténet 1900-ban játszódott le, a festői szépségű Lake District tájékán. Január volt. Edward Fisher kapitány dél felé indult Guildford- ba, ahol üzleti célból új ingatlant vásárolt. Régi otthonának új lakói, két keresztfia William és Edward Cranswell voltak, valamint húguk Amelia, aki ki akarta használni a lehetőséget, hogy egy ideig egy ennyire gyönyörű helyen élhet.

A testvérek jól megfértek a szomszédokkal, és úgy tűnt, igazán jól érzik magukat új otthonukban. Amelia imádott főzni, és keleti nyelveket tanult. Az első nyár azonban pokoli volt a lány számára, mert alig tudott aludni a nyári melegtől.

Egy éjszaka furcsa dolog történt. A lány szobájában fullasztó hőség volt, ezért ablakot nyitott, de észrevette, hogy egy magas, szikár, fekete alak sziluettje rajzolódik ki, közel a házhoz. A hívatlan, ijesztő látogató azonnal az ablak alatt termett, ám a lány annyira megrémült, hogy rögtön bezárta az ablakot. Szinte megbénult a félelemtől, miközben hallotta, hogy az idegen felmászik a falon. Az ágya végében ült és szeretett volna kiáltani fivéreinek, de alig tudott megszólalni. A lény egyszer csak ott volt az ablakban. Így jobban láthatta ijesztő, groteszk vonásait. Arca aszott, beesett és sárgás volt. Szeme szinte szénfekete az egész szemgödrében. Orra hosszú és hegyes, szája szokatlanul nagy, melyben hátborzongató fogak sorakoztak. Addig piszkálta kívülről az ablakot, míg engedett, és a groteszk kreatúra belépett a szobába. A lány mozdulni sem mert, majd rémületében mégis az ágyra hanyatlott. A vámpír megmarkolta a haját, és a nyakába harapott. Amelia tudta, valamit tennie kell, mert meg is halhat. Összeszedte minden bátorságát, sikoltozni kezdett, mire fivérei a szobába rontottak. Még látták a hívatlan látogatót, amint kiugrik az ablakon. Azonnal a földszintre futottak, követték a menekülő támadót a kerten át, egészen a szomszédos temető faláig, ahol aztán nyomát veszítették. Egy ideig még keresték, majd tehetetlenül visszamentek rémült húgukhoz a házba. Amikor megpillantották nyakán a fognyomokat, tudták, nem közönséges betörővel van dolguk, mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy egy igazi vámpír a tettes.

Hónapokkal később, a következő év márciusában, a lény visszatért egy viharos éjszakán. Csontos ujjaival ismét sikerült kinyitnia az ablakot a lány hálószobájában. Amelia aludt ugyan, de felriadt álmából arra, hogy a lény fölé hajol. Nyirkos, csontos ujjaival megragadta a lány nyakát, aki azonnal sikongatni kezdett. Fivérei pisztollyal felfegyverezve futottak a szobába. A rém ezúttal nem rohant el, hanem nekik rontott. Az egyik fiú belelőtt a lény combjába, aki ettől meghátrált, és valósággal kibukott az ablakon. A fiúk ismét üldözni kezdték, és a temetőhöz érve, most nem veszítették el a nyomát. Látták, melyik sírboltba vonul vissza.

Másnap reggel riasztották a helybélieket, és legalább hetvenen gyűltek össze a temetőben, hogy betörjenek a sírboltba. A két testvér, és még három falusi, elmozdították a sírbolt bejáratát, és fáklyával bevilágítottak a belsejébe. Négy szétzúzott koporsót láttak ott, és holttestek szétszórt maradványait, csonkjait. Ám az ötödik koporsó érintetlen volt. Miután felnyitották a koporsó fedelét, megpillantották benne a fonnyadt képű vámpírt, aki előző éjszaka a húgukat molesztálta. A combján lévő lőtt seb is igazolta, hogy jó helyen járnak. Az egyik falusi elmondta, hogy ezt a figurát már ő is látta, amikor az állatok körül sündörgött. Úgy vélték, leghatásosabb pusztítás vámpír ellen a tűz, ezért kivitték a sírboltból, máglyát készítettek, és elégették a szörny testét. 

Forrás:x

-

-

Csak a vérünket szívják

Szerdán indult a Viasaton a Holdfény című nyomozós sorozat, aminek érdekessége, hogy a főszereplő zsaru vámpír is egyben. Ahhoz, hogy társadalomban tudjon élni, le kellett számolnia néhány elavult szokással (rendes ágyban alszik, nem tart a fokhagymától stb.), így személyén keresztül azt is megfigyelhetjük, hogy a klasszikus vámpír képe mennyit változott az idők során. 

A vámpírok igen régi lakói a fantázia (vagy félvalóság) birodalmának: vérszívó démonoktól már az ókori görögök is féltek, Asszíriában pedig olyan halottakról beszéltek, akiket nem temettek el tisztességgel, ezért visszajártak, hogy az élőkön oltsák szomjukat. Érdekes, hogy a vámpír alakja (ilyen-olyan formában) szinte minden kultúrában megjelenik, a dél-amerikai indiánoknál ugyanúgy, mint mondjuk Szibéria területén.

A kereszténység felbukkanásával a vámpírt persze a sátánnal hozták kapcsolatba, némileg pozitívabb jelentést csak a XIX. és XX. század fordulóján kapott Bram Stoker Drakulá-jával. Innentől kezdve a vámpír inkább az emberben megbúvó állatot, a sötét ösztönöket személyesítette meg, és ebben a minőségében általában delejes vonzerővel rendelkezett - gondoljunk csak Gary Oldman remek alakítására a Coppola rendezte Drakulá-ban.  

A vámpírkép alakulásában Anne Rice hozott újabb jelentős fordulatot, aki a hetvenes években adta ki Interjú egy vámpírral című regényét. Az ő alakjai még tartják ugyan a szokásokat, és a tipikus tulajdonságok közül is bírnak néhánnyal, de már nem egy ódon kastélyban laknak (jelezve kívülállásukat), hanem megpróbálják a hétköznapi emberek életét élni. Innentől pedig, mondhatni, egyenes az út az "integrálódásig".

Energia vámpírok

Emlékeztek amikor az energia vámpírokról írtam nektek????Nem ???Akkor azt javaslom nézz utánna mert most azt az információt kibővítem ezzel:

Energiavámpír

Energiavámpírnak nevezzük azt az embert, ki "elszívja" a másik (élet)energiáját. A vámpír szó hallatán rendszerint egy nagyfogú, szúrós - leginkább egy eszelős - tekintetű vámpír képe ötlik fel bennünk, viszont a valóságban az energiavámpír bárhogyan is megjelenhet, de úgy biztosan nem, ahogyan a tudatunkban él. Végeredményben nagyon hamar találkozhatunk egy ilyen vámpírral: mindössze a tükörbe kell belenézünk. Ugyanis mi mindannyian energiavámpírok vagyunk, csak különböző mértékben. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy "elszívjon" egy kis energiát más emberektől, állatoktól vagy éppen növényektől. Tehát ez egy teljesen normális hétköznapi folyamat. Abban az esetben, amikor az energia elszívása nem zavar másokat, lényegében természetes energiacsere történik, mivel az elszívó fél nem csak elveszi a másét, hanem sajátjából is ad egy részt. Ez normális esetben úgy történik, hogy az emberi érintkezés nem annyira az információk, mint inkább az energiák cseréjéből áll. Biztosan volt már alkalma olyan beszélgetésen részt venni, ahol valójában semmiféle információcsere sem történt. E beszélgetés valódi oka "mindössze" az energiacsere volt. Biztosan megélt már olyan szituációt, amikor is egy végigbeszélgetett éjszakát elemezve alig tudott visszaemlékezni arra, hogy valójában miről is volt szó, viszont maradandó benyomásai szerint mégis igen jó érzések maradtak meg az együttlétről. De mindez megtörténhetett éppen fordítva is! Végeredményben, amikor dolgozni megyünk a munkaadó vagy az állam részéről megnyilvánuló energia-vámpírizmus hivatalos formájáról van szó. Ugyanis a munkahelyen nem egészen azt tesszük, amire nekünk, hanem amire valaki másnak van szüksége. Véleményem szerint a munka nem más, mint energetikai prostitúció.

Az "igazi" energiavámpír eredendően lényegesen gyengébb nálunk, mivel energiahiányban szenved, s reményei szerint, a velünk való energia-kapcsolat oldja meg energiahiányát. Az energiavámpírok az esetek túlnyomó többségében boldogtalanok. Ezen túl energetikailag "fogyatékos" emberek ők, s ha ennek megfelelően viszonyulunk hozzájuk, akkor már világossá válhat számunkra, hogy az általuk gyakorolt energetikai agresszió esetén hogyan tartsuk vissza felháborodásunkat, s hogyan ne engedjük meg elvenni tőlünk azt, amire valójában saját magunknak is szükségünk van. A legmegfelelőbb az, ha felismerjük az agressziót, és érzelmileg nem reagálunk rá. Ha nem törődünk vele, akkor a folyamat teljesen veszélytelen. Legfeljebb pillanatnyi ingerültséget, bosszúságot vagy gyengeséget érez az ember. Nem is maga az agresszió a veszélyes, hanem a rá adott válaszreakció. A sikeres védekezéshez meg kell tanulnunk az alapigazságot: az energia-vámpírizmus normális jelenség. Ha önnél minden rendben van, akkor az energetikai támadás nem okozhat kárt. Ha mégis kárt okozott, akkor valamit igen gyorsan meg kell változtatnia, mivel agresszió nélkül nincs valódi kommunikáció, és véleményünk szerint agresszió nélkül nincs igazi szerelem sem.

Ha semmiképp sem kíván, illetve tud megváltozni, s ugyanakkor meg akarja védeni magát a támadásoktól, akkor tanulja meg a támadás időben történő kikerülését. Pl. ha valaki elsírja Önnek a bánatát, vagy csak egyszerűen sorsára panaszkodik, türelemmel hallgassa végig. Az illető már a kellő mértékű türelem láttán is megkönnyebbül. De soha se adja át magát a teljes együttérzésnek - hisz a problémát nem Önnek kell megoldania -, s meg se próbálja beleélni magát a panaszkodó helyzetébe! Ne legyen rezonátora a boldogtalanság energiájának! Mindössze az információ egyszerű befogadására törekedjék, és ne engedjen a sugallatnak, mely ki szeretné provokálni Önből a baj közös átélését. Az együttérzése által létrejön a kapcsolat a csatornákon (csakrák) keresztül, panaszkodó partnere átküldi Önnek problémáinak és esetleges betegségeinek negatív töltetű energiáját, s az ennek helyén képződött űrbe pedig az Ön egészséges energiáját szándékszik betölteni. Ne fogadja el mások "szemétkosarának" tartalmát sem, mert ha ezt segítő szándékból mégis megteszi, megürült kosarába a partner azonnal újabb szemetet rak, s ez permanens folyamattá válik. Találjon ki más módot a segítségre. Ha lehet, győzze meg panaszkodó társát, hogy a kosarat öntse ki ő maga (nagytakarítás), újabb szemetet pedig már ne rakjon bele.

8 pont ahonnan az energiavámpírokat felismerheted:

1. Közel jön, és sokámarad. Látszólag szívélyes, de valójában inkább csak sirámaival önt nyakon.
2. Különböző indokokkal folyamatosan keresik azok társaságát, akik időt és energiát áldoznak rájuk. Amikor az illető már nem ad többet magából - vagyis megszakítja a játszmát - akkor természetesen hálátlannak bélyegzik őt.
3. Tevékenységük egyáltalán nem tudatos. Fogalmuk nincs, hogy mit csinálnak, egyszerűen szükségük van az élethez az energiára és nem tudnak más csatornából hozzájutni. Ha elmeállapotuk rendben van (ez néha nincs így!) akkor taníthatók arra, hogy megtalálják az Univerzum energia forrásait.
4. Akkor is fárasztanak, ha nem beszélnek egyébként kellemetlen vagy problematikus dolgokról. (Például társaságukban ólmos fáradtság lesz úrrá rajtunk, anélkül, hogy túlságosan figyelnénk, vagy belevonódnánk a társalgásba)
5. Igen gyakori, hogy beteg emberről van szó, akinek valamilyen pszichés és/vagy szervi baja van, és a szervezet energetikai minimumát így próbálja fenntartani; hogy másoktól energiát von el.
6. Folyton utána mennek annak az embernek, akitők egyszer nagy dózisú figyelmet, vagyis energiát kaptak. Ők a "levakarhatatlanok", akik nem értenek a diszkrét utalásból.
7. Az érzelmi zsarolásból rengeteg energia származik, tehát ha valaki érzelmi zsarolást él át, attól energiát von el a zsarolója.
8. A veszekedés kezdeményezője is energiát akar kapni a másiktól. Ha tehát renszeresen éljük át, hogy valaki főleg ok nélkül veszekedést kezdeményez velünk, akkor szintén egy energiatolvajjal állunk szemben.

Hogyan védekezhetünk?

A legegyszerűbb, ha kezünket és lábunkat keresztbetéve rövidre zárjuk saját energia "áramköreinket". Vagy képzeljük azt, hogy egy energiával telt átlátszó üvegbúrát eresztünk lassan magunkra, ezzel feltöltve magunkat energiával. Aki már ismeri az energiaküldés módját, annak javasolnék egy módot, ami nekem már bevált. Miután sokáig ellenálltam egy ilyen "vámpírnak", és még mindig nem akarta befejezni a beszélgetést, egy nagy adag energiát áramoltattam át magamon, és átadtam neki. Ekkor elköszönt, és sietve elment. Ha a vámpírunk a saját családunkban van, egyszerűen tudatosítsuk vele, hogy képtelenek vagyunk őt ellátni elegendő energiával, szakítsuk félbe a játszmáját. (Tehát ne engedjünk az érzelmi zsarolásnak, ne menjünk bele a vitákba, stb...)

(Forrás: http://osero.hu)

Vámpír klánok Magyarországon

Vámpír klánok Magyarországon 1290-ig
Az Államalapításig

 

Erről az időszakról nem sokat lehet tudni manapság. Akik azokban az időkben járták az éjszakát vagy nem akarnak beszélni, vagy már nincsenek közöttünk. A meglévő ismeretek, pedig bizonytalan eredetűek, ellentmondásosak és homályosak.
Ami nagy valószínűséggel állítható, az az, hogy sok más nomád néphez hasonlóan a Gangrel klán már kezdetektől fogva együtt járt a magyarokkal. Ezek a vámpírok a magyarsághoz kötődtek, azok szokásait követték, és így egy külön csoportot alkottak a klánjukon belül. Manapság már nagyon kevesen vannak, de a megmaradottak nagyon szorosan összetartanak. Ezeket a Gangreleket hívják Ungíroknak. Az ország peremvidékein élnek, sokszor sámánokkal és más pogány szokásokat tartó halandókkal együtt.
Ezek a Káiniták inkább egy-egy családhoz kapcsolódtak, a legfelső döntésekbe nem volt beleszólásuk. Azonban több jel arra mutat, hogy bizonyos vámpírok fontos szerepet játszottak az akkori vezetésben és vallásban. Furcsa módon szinte semmi dokumentum nem maradt ránk erről a kérdésről. Még a nyugati térítők feljegyzéseiben se lehet leírást találni az uralkodó rétegről és a vallásról.
Egyes feltételezések szerint a Tzimisce klán vezette a magyarságot azokban az időkben. Hét Tzimisce úr osztozott a hatalmon, és kölcsönösen vérkötelék hatása alatt álltak. A legtöbb Káinita viszont úgy tartja, hogy a Tzimiscek a Kárpát-medencében várták a honfoglaló magyarokat, és itt szereztek meg bizonyos a hatalmi pozíciókat. A honfoglalást megelőző időszakról mindenesetre mára már csak zavaros kusza adatok maradtak fenn, amikből kétséges, hogy valaha is ki lehet deríteni az igazságot.
A honfoglaló magyar népet mindenesetre sok helyi vámpír fogadta a Kárpát-medencében. A legnagyobb számban helyi Tzimiscek és Gangrelek voltak, de a nyugati klánokból is voltak jelen néhányan. Annyi bizonyos, hogy a letelepedés után a Tzimiscek hatalmukban tartottak egyes befolyásos személyeket, azonban a központi vezetés, részben a Tzimiscek emberi ügyek iránti közömbössége, részben a magyar vajdák közötti ellentétek miatt, nem állt Káinita befolyás alatt. A Tzimiscek csak felhasználták az embereket a saját céljaikra, de nem igazán folytak bele azok egymás közötti ügyeibe.
A rabló hadjáratok okait már sokan keresték. Egyesek különböző öregeket vélnek a háttérben, akik a politikai cselszövéseikhez használták fel a támadásokat. Mások egy karizmatikus vezetőt látnak az ügy mögött, aki az európai vámpírok kiirtására törekedett. Tény, hogy közük volt egyes hadjáratoknak a vámpír politikához, és hogy a fosztogatások során több Káinita lelte végső halálát magyar kezektől, de ennek ellenére sokkal valószínűbb, hogy tényleg pusztán a zsákmányszerzés motiválta ezeket a támadásokat. Az Ungírok előszeretettel vettek részt ezekben az akciókban, és ezzel meggyűlöltették magukat a nyugati vámpírokkal.
Géza fejedelem rejtélyes figurája a történelemnek. A halandók körében neve elhomályosult fiához képest, de a káiniták máig megőrizték hírét. Talán halandó volt, talán nem. Talán bírt természetfölötti hatalommal, talán csak tehetséges volt. Pontosan ma már nem lehet megmondani. Határozott, gyors és hathatós politikát folytatott. Az országot az ellenőrzése alá vonta, és megkezdte egy nyugati típusú királyság megalapozását. Ennek következtében a térítők és a lovagok mellet vámpírok is érkeztek az országba. Egyrészt azért, hogy leszámoljanak az Ungírokkal, másrészt, hogy megfelelő hatalmi pozíciókba kerüljenek az új királyságban. Kezdetben egyes Tzimiscek erős ellenállást tanúsítottak, de végül jobbnak látták, ha veszni hagyják a régi vezetést, és inkább az új mellé állnak.
István király volt az aki végül megszilárdította a rendet az országban, és megalapította a magyar keresztény királyságot. Állítólag ő felette állt a vámpír politikának, személye érinthetetlen volt. Van aki szerint ez politikai megegyezésen alapult, mások pedig egy titkos hatalom védelmének tulajdonítják. Furcsa mód fő vonalaiban szinte minden Káinita támogatta törekvéseit, de az új államban betöltött szerepekért hol rejtve, hol nyíltan folyt a küzdelem.
Az államrend megszilárdulása után egyik klánnak sem sikerült a vezető hatalmat megszereznie. A Tzimisce klán a régi magyar törzsi arisztokráciából lett főurakat ellenőrizte míg a Ventruek az új, elsősorban Németországból bevándorolt nemesi családokat. A Tzimiscek egyértelműen erősebbek voltak, de a halandókra gyakorolt hatás szempontjából kiegyenlítettebb volt a helyzet, mert a Tzimiscek elhagyatott helyen álló erődjeikbe visszahúzódva, az emberektől távol éltek. A többi klán közül a Lasombrák szereztek még némi befolyást az egyház felett. Meg kell még említeni a Tremereket, akik ekkor még mint mágus szövetség megtelepedtek az elhagyatottabb vidékeken, ahol rejtve űzhették kísérleteiket.

A Tatárjárásig

István király uralkodás idején a vámpír politika egy időre nyugvópontra jutott, hogy aztán annál hevesebben lángoljon fel. Az államalapító király halála után a Ventrue klán erős támadást indított az ország ellenőrzéséért, ám az ősi Tzimisce uralom rendíthetetlen maradt. A trón gyakran cserélt gazdát, a két érdekcsoport emberei között. A ventruek Németországból próbálták kiterjeszteni az általuk ellenőrzött területeket mind politikai, mind katonai eszközökkel. A Tzimisce vajdák azonban nem hagyták, hogy kicsússzanak a halandók a kezeik közül, és időről időre visszaállították a régi helyzetet.
Az ungírok még mindig jelentős erőt képviseltek, és többször próbálták a régi szokásokat visszaállítani, de a kísérletek minden esetben kudarcba fulladtak. Idővel a megtorlások következtében számuk jelentéktelenre zsugorodott, és a halandók is kezdek megfeledkezni a régi időkről.
A Ventrue - Tzimisce viszály végül kiegyezéssel ért véget 11. század végén. A Tzimisce klán maradt Magyarország vezető ereje, de a ventruek is az országban maradhattak. Elsősorban a dunántúli területeken telepedtek meg. Bár ezután nyílt ellenségeskedésre kevésszer került sor, a ventruek nem adták fel terveiket. A hatalom erőszakos megszerzése helyett egyfajta kulturális hódításba kezdtek. I. László és Kálmán uralkodásának idején, sikerült a királyi udvarba férkőzniük, és elősegítették a nyugati szokások, törvények meghonosodását.
Ezzel a fejlődéssel más klánok országba áramlását is elősegítették. Elsősorban a Lasombra klán erősödött meg ebben az időben. Egyrészt Kálmán meghódította Horvátországot és Dalmáciát, ahol a Lasombra volt a vezető klán. A hódítás nem járt a meghódított területek megváltozásával, de elősegítette a Lasombrák megjelenését a magyarországi Káinita politikában. A másik fontos esemény a római egyház megerősödése, illetve Magyarországon a kereszténység megszilárdulása, mert a Lasombrák szorosan kötődnek az egyházhoz.
A 12. század legfontosabb eseménye a Tremere klán felemelkedése. Az előző század közepe táján jött létre, valahol Erdély hegyei közt, nagy titokban. Akkor az ottani Tzimiscek nem tulajdonítottak neki kellő jelentőséget, és így a kezdeti nehézségeket sikerült átvészelniük, és ebben az időszakban már annyira megerősödtek, hogy a Tzimisce és a Gangrel klánok nagyobb támadásait is vissza tudták verni.
Magyarország Káinita politikájára egyéb tekintetben a sok kisebb belharc volt a jellemző. Az ország jelentős hatalmi tényező volt Európában, és ezért a vámpírok számára nagy fontossággal bírt. Hol a vámpír hol csak a halandó érdekek robbantottak ki belső harcokat, válságokat. Az egyes káiniták illetve a különböző érdekcsoportok a legkülönfélébb módokon küzdöttek egymás ellen. A külpolitika hasonlóan kusza képet festett. Ezek a kisebb zavarok ellenére Magyarország tovább fejlődött, ami kedvezet a nyugati káiniták helyzetének.
A század végére elkezdetek megerősödni a nagybirtokos családok, akiket általában egy-egy Tzimisce vajda, esetleg Ventrue vagy Lasombra öreg "támogatott". A királyok a belső viszályokban kapott támogatásokért egyre nagyobb földeket és egyre jelentősebb jogokat kezdek elajándékozni ezeknek a nemesi családoknak. Ez az osztogatás a tetőpontját II. András uralkodása idején éri el. A nagy hatalomra szert tett vámpírok, akik comeseknek hívják magukat, egyre inkább szembekerültek egymással. Folyton változó érdekcsoportokat alkottak, és hol nyíltan, hol rejtve űzték hatalmi harcaikat.
Ekkor következett be a nem várt vész. Egyrészt a káiniták halhatatlanságuk miatt nehezebben követik a változásokat, másrészt nem is nagyon figyelnek a halandók között zajló eseményekre. Talán ennek köszönhető, hogy szinte mindenki váratlanul ért a tatárok betörése.
A királynak, IV. Bélának sikerült megmenekülnie, de káiniták többsége nem mondhatta magát ilyen szerencsésnek. A Gangrelek voltak szinte az egyedüliek akiket nem érintett jelentősen a dúlás. A comesek ugyan minden gond nélkül átvészelték az eseményeket, mert elhagyatott sasfészkeikhez nem jutottak el a tatárok, de a csatlósaik és fiatalabb vámpírjaik elvesztése nagy érvágást jelentett. Leginkább természetesen a nyugati klánok sínylették meg a dolgot, mert ők leginkább városokban, emberek között éltek. Mikor a tatárok kivonultak, kihalt országot hagytak maguk mögött, mind a halandók, mind a káiniták tekintetében.

A Tatárjárás után

Az ország felprédálásának nagy negatív hatása mellett voltak pozitív következményei is, mert a régi elavult szokások egy csapásra eltűntek, és a nyugati eredmények meghonosodtak az országban. Ez a fejlődés a királyi akarat mellett, az új káiniták megjelenésének is köszönhető volt. Elsősorban fiatal vámpírok jöttek az országba, akiket a nyugati túlnépesedés késztetett költözésre, és akik nem tartottak annyira egy újabb inváziótól. Ezek a jövevények magukkal hozták hazájuk szokásait, és ennek következtében nagy gyorsasággal kezdődött a városiasodás, és új városok nagyfokú függetlenséget kaptak. A városi káiniták nagy része német Ventrue volt, de érdemes megemlíteni a Brujahkat és a Nosferatukat is. A Lasombrák inkább az egyház körein belül kerültek újból az országba.
Az új vámpírok megjelenése azonban nem gyengítette a régi hatalmasságokat, sőt az újjáépítés alatt a comesek erősödtek meg a leginkább. A kezükben tartott régi nemesi családok, új birtokadományokat kaptak, és így az ország nagy része az ellenőrzésük alá került.
A lakatlan Alföldre kunok és jászok lettek betelepítve, akik magukkal hoztak nomád gangreleket, de ezek nem igazán szóltak bele az ország sorsába. Kezdetben voltak ugyan némi ellentétek, de ezek rövidesen rendeződtek.
Mikor az ország kezdett erőre kapni a hatalmi harcok újra kezdődtek. Az irányítás egyre inkább kezdett kicsúszni a királyok kezéből, és a leggazdagabb főurak, a bárók kezébe került. Így a bárói családok mögött álló comeseknek is megerősödtek, és a hatalmi harcokban, általában az ő vetélkedéseik tükröződtek. A klánok összetartása egyre kevésbé érvényesült, mert ezek az erősebb vámpírok egyre inkább visszahúzódtak saját birtokaikra, és mindegyik csak a saját érdekeivel volt elfoglalva. Mindegyik comes egyfajta kis királyságokat alakított ki maga körül, ahol ő és halandó követői bírtak minden hatalommal.

A Jelenlegi helyzet (1291)

Tzimisce: Ők a legerősebbek az országban. Vezetőik, a vajdák a leghatalmasabb bárói családokhoz kötődnek. Mindegyik nagy területeket birtokol, amiken egyre kevésbé tűri, hogy más parancsoljon. A fiatalabb klántagok általában valamelyik vajda alá tartoznak, de egyre több elégedetlen, szabadságra vágyó hangot hallani. A vajdák állandóan vetélkednek a többi comessel, elsősorban egymással.
Ventrue: Hatalmuk némileg gyengült a tatárjárás előtti időkhöz képest, de még mindig a második legbefolyásosabb klán az országban. A nyugati országrész bárói az ő irányításuk alatt állnak, és így részt vesznek a hatalmi harcokban. A nagyobb városokban, amikből még kevés van, az ő pozícióik a legerősebbek.
Lasombra: A harmadik befolyásos klán az országban. A Horvátországi és Dalmáciai bárók felett gyakorolnak hatalmat, és az egyházon belül belül is ők a legerősebbek. Jelenleg megpróbálnak minél nagyobb hatalomra szert tenni, hogy erősítsék pozíciójukat.
Gangrel: Az egyik legnépesebb klán az országon belül, de az eseményekre nem sok hatást gyakorol. A hagyományos típusú Gangrelek mindenfelé járják a hatalmas erdőségeket, tekintet nélkül az országhatárokra. Magyarország ekkor még a kevésbé sűrűn lakott területek közé tartozott, és a nagy nyugati népességnövekedés elől, sokan kerestek itt menedéket. A nomád életformát követők között is elég sok akad az országban, elsősorban az Alföldön lakó kunok között, de a nomád kultúra egyre inkább kezd eltűnni, így egyre többen térnek át a magányos Gangrel életformára.
Tremere: Az új klán már annyira megerősödött, hogy kezdtek biztosak lenni a dolgukban, de Tzimiscek megnőtt hatalma újabb próba elé állította őket. Szerencséjükre a vajdák nem nagyon tudnak együttműködni egymással, így van esélyük a fennmaradásra. A már szinte bevehetetlen erődeikből próbálnak nagyobb hatalmi bázist szerezni.
Brujah: A klánt néhány tagja képviseli az országban. Ezek kisebb világi vagy egyházi pozíciókat ellenőriznek, amivel újításokat próbálnak a zavaros helyzetben keresztül vinni. Emellett a városokban is próbálkoznak hasonló tevékenységgel.
Nosferatu: A klánt már ősidők óta jelen van az országban, de a vámpírok inkább elhagyott romokban, mocsarakban éltek magányosan vagy kisebb csoportokban. Az új városokba, azonban nyugatról érkezett néhány kultúráltabb Nosferatu.
Toreador: Leginkább a dúlás utáni újjáépítések vonzottak az országba Toreadorokat, akik a városokban vagy a gazdagabb főuraknál húzódtak meg.
Cappadocian: Általában az erősebb káiniták mellett tevékenykednek mint tanácsadók. A zavaros idők kedveznek a halál közvetlen tanulmányozásának.
Malkavian: A Malkávok mindig is voltak és mindig is lesznek az országban. Össze-vissza járják a vidéket, és ki tudja mit csinálnak. A többi klánból csak időszakosan jelenik meg egy-két tag.

Ez tulajdonképpen csak egy vázlat, ami alapján nagyjából meg lehet ismerni a Káinita szemszögből a magyar történelmet. Az itt leírtak alapján talán úgy tűnhet, hogy az egész történelmet a káiniták alakították. Ez távolról sincs így. Itt csak olyan dolgokról írtam amik kapcsolatba hozhatók a klánokkal, és a tőlük független eseményekkel nem foglalkoztam. A klánok nem feltétlenül jelentenek egységes, zárt klánokat, inkább csak a csoportosulások vezető erejét mutatják.

 

Forrás:Osihvas.lapunk.hu

Vámpírok elleni védekezés

 

A vámpírok elleni védekezés

tikosi  2009.02.26. 19:38

A Vámpírok elleni védekezés(részlet a Vámpírok világa c. könyből)

 A vámpírok elleni védekezés 

 

A vámpírok létezésében hívő embereket sokat foglalkoztatta az a gondolat, hogy miként tudják maguktól a vámpírokat távol tartani, vagy amennyiben ez valamilyen okból mégsem lehetséges, akkor hogyan lesznek képesek a rájuk támadó vámpíroktól megszabadulni, illetve őket elpusztítani. A vámpírlegendák egyik alapfeltételezése közé tartozik a nézet, hogy a vámpírok halhatatlanok ugyan, de mégsem sebezhetetlenek. Megsebzésük és elpusztításuk feltételezi a vámpírlények tulajdonságainak ismeretét, ebből fakadóan pedig felismerésüknek a lehetőségét.

A Balkánon elterjedt népi folklór szerint a vámpír fél a fokhagymától. Ebből fakadóan a vámpír elleni egyik leghatékonyabb védekezésnek a fokhagyma fogyasztását, valamint a házak különböző pontjain fokhagymafüzérek elhelyezését tekintették. A román falvak egy részében a vámpírság gyanújába esett az, aki visszautasította, hogy fokhagymát egyen. A vámpírveszély elhárítására ilyenkor fokhagymával dörzsöltek be minden ablakot és ajtót. A többnyire csak két lakóhelyiségből, konyhából és szobából álló házacskák ilyenkor a fokhagyma, a döngölt földpadló penészes és dohos, valamint a főzéshez használt zsír szagának a tüzeléshez használt fa füstjével keveredő sajátos elegyét árasztották magukból, amely mélyen beívódott a bútorokba, használati eszközökbe és az emberek ruhájába.

A fokhagymát más kultúrkörökben is az életerő és az egészség egyik forrásának tartották, így már az ókorban is nagy becsben állt. Az ókori népek közül leginkább a babiloniak, a görögök és a rómaiak használták a fokhagymát gyógyításra. A középkorban született füveskönyvek szinte kivétel nélkül azon legcsodálatosabb növények közé sorolták, amelyek tele vannak energiával és életerővel. Mivel a fokhagymának univerzális gyógyerőt tulajdonítottak, ezért használták a legkülönbözőbb betegségek gyógyítására, de betegségmegelőzésre és mindenféle mágikus rontás elhárítására is. Az egyébként ázsiai eredetű hagyma a kelet-európai népek, a szlávok, magyarok és románok legfontosabb konyhakerti növénye, illetve leve és illóolajai révén a legkedveltebb fűszernövénye is. A fokhagyma allicin nevű anyagából áradó átható szag és íz az, amely a népi hiedelmek szerint oly riasztó a vámpírok számára, mert nem képesek megküzdeni ezzel az energiával és életerővel. Egyes mondák szerint ugyanis a fokhagyma ereje megakadályozza azt, hogy a vámpír ki tudja szívni áldozatának vérét, vagy ha ez mégis sikerülne neki, akkor a fokhagymával felerősített emberi vért nem képes táplálékul, azaz életadó forrásként felhasználni.

A keresztény hitben a démonikus lényeket a Sátán, vagyis a Gonosz gyermekeinek képzelték. A vámpírok e hiedelmek szerint az ördögök egyik megjelenési formájaként léptek föl, és ebből fakadóan pedig tartaniuk kellett minden keresztény szentségtől. A vámpírlegendák szerint a vámpírok főként a kereszt jelétől, a feszülettől, illetve az amulettektől rettegnek, de elmenekültek Jézus vagy Mária nevének az említésétől is. Stoker Drakula című regényében többször is utal erre a hiedelemre. Így például akkor, amikor a történet főhőse, Harker, Drakula grófhoz utaztában elfárad és megpihen. A kastélyhoz vezető eme utolsó állomásán a fiatal angolt körülveszik a helybéli parasztok, akik miután megtudták jövetelének célját, az ördög és pokol szavak ismételgetése közben sűrűn kezdték vetni magukra a keresztet. Egy későbbi jelenetben Harker, Drakula vendégeként borotválkozás közben véletlenül megvágja magát, ettől kiserken a vére. Drakula a látványnak természetesen nem tud ellenállni, ezért Harker torkához kap, ám véletlenül megérinti a döbbenettől megdermedt Harker nyakában függő keresztet. Riadtan visszahúzza a kezét.

A keresztény töltetű vámpírhitben a vámpírság vagy az elkárhozás, vagy a vezeklés egyik sajátos formájaként jelent meg. Az életükben fertelmes bűnökben fetrengő emberek a haláluk után elkárhoztak, ezért nem nyughatnak békésen a sírjukban. Elkárhozott lelküket ugyanis az Ördög szerezte meg. Sírjukból kikelve az lett a feladatuk, hogy uruknak, az Ördögnek szerezzenek mindig újabb áldozatokat. A vámpír ördögi természetével éppen ezért leginkább az ártatlanság és tisztaság, egy gyönge nő önfeláldozása szállhat szembe, de csak akkor, ha a vámpírt éppen nála lepi meg a hajnalhasadás, vagy az azt jelző kakaskukorékolás. Ebben a hiedelemben nemcsak arról van szó, hogy az ártatlanság, a jóság képes megfékezni a gonoszt, hanem arról is, hogy – mivel a vámpírlét a sötétség világához kapcsolódik – a vámpírok rettegnek a fénytől. Az állandó sötétségre kárhoztatott vámpíroknak egyik fő ismertetőjegye sápadtságuk, viaszos megjelenésük. Stoker ezt úgy építette be regényébe, hogy Harker egyszer csak bezárva találja magát Drakula romos kastélyában, amelynek magas, gótikus ablakain a fény egyetlen szikrája sem tudott áthatolni. A vár ura, Drakula gróf, aki egyedül lakja az egész komor és misztikusan sötét épületet, csak éjszaka mutatkozik vendége előtt.

A fény, a világosság pusztító erejét a vámpírok úgy kerülik el, hogy hajnalhasadáskor visszatérnek a nappali pihenőhelyükként szolgáló kriptákba, illetve koporsókba. Nappal tehát a vámpírok elrejtőznek, és nyugalmi állapotban vannak. Az embereknek éppen ezért napvilágnál nem kell tartaniuk a vámpíroktól. Napnyugta után a vámpírok aktivizálódnak, feltöltik sötét energiáikat, és az éj leple alatt vadászatra indulnak. A román falvak lakói olyanokat is gyakran vámpírság gyanújába kevertek, akik álmatlanságban szenvedtek. A vámpírság gyanújába keveredett emberek felől néha oly módon próbáltak meg bizonyságot szerezni, hogy egy nagy máglyarakás mellé állították őket, megvilágítva ezzel egész alakjukat, vagy lámpást, illetve gyertyát tartottak oda az arcukhoz. A gyertyával kapcsolatban az idők folyamán kialakult az az elképzelés is, hogy olyan kicsi és hideg a fénye, hogy nem képes a vámpírokban semmilyen kárt okozni. A XIX. századi vámpírtörténetekben éppen ezért a vámpírok már rendszerint gyertyafényben jelentek meg a leendő áldozataik előtt, és emberi vonásaik erősítésével tették magukat felismerhetetlenné.

A romantikus vámpírtörténetek egyik legjellegzetesebb alakjaivá, hőseivé a vámpírvadászok váltak. Ezek a vámpírvadászok általában olyan, a titkos szertartásokban és mágiákban jártas tudósok voltak, akik ismerték a vámpírok tulajdonságait és rejtőzködési szokásait, ezért az átlagemberektől eltérően nagy bizonyossággal voltak képesek felismerni a vámpírokat, illetve ismerték a vámpírok elpusztításának minden lehetséges módját. A vámpírok elpusztításának ismerete már korábban, a népi folklórban is megjelent. A ház körül, vagy a házak padlásán megbúvó denevéreket például a vámpíroktól rettegő parasztok kihegyezett karókkal döfködték át, mert úgy hitték: a vámpírokat oly módon lehet elpusztítani, ha szívükbe egy jól kihegyezett karót döfnek.

Az egyik középkori beszámoló szerint, amikor kihantoltak egy több hónapja eltemetett halottat, akiről azt gyanították, hogy vámpír, akkor annak a testét teljesen épnek találták. A bizonyság kedvéért egy kihegyezett karót vertek bele a halott szívébe, amelyből azonnyomban friss vér buzogott fel, bebizonyítván a halott vámpír voltát. A szívbe ütött karóval sikerült a vámpírt megölniük, a biztonság kedvéért azonban a holttestet mégis elégették. A vámpír testének elégetése azért tűnt célravezetőnek, mert így már fizikai valójában bizonyosan nem volt képes többé életre kelni. Nem valószínű ugyan, hogy a középkori kivégzési módok közül a Kelet-Európában olyan gyakran alkalmazott karóba húzást a vámpírok elleni védekezésül találták volna ki, ám a párhuzam mégis elég feltűnő. Egy másik kihantolásról beszámoló jegyzőkönyv azt emeli ki, hogy a vámpírnak bizonyult holttestről levágták a fejet. Ez abból a megfontolásból történt, hogy a fej a test többi része nélkül nem volt többé képes mozogni, a fej nélküli test pedig nem volt képes vért szívni. Többször előfordult éppen ezért az, hogy az életében vámpírság gyanújába keveredett ember holttestéről már eleve leválasztották a fejet, és azt külön, egy távol eső helyen temették el.

Forrás: http://www.worldofdemons.gportal.hu/gindex.php?pg=29668686&nid=4914625

A Necrarch Vérvonal

Hát elment megint egy hónap.Kb 3 napja lehetett hogy utóljára írtam ide.Most viszont megint hoztam nektek egy vámpíros legendát.Aki az eddigi bejegyzéseket érdekesnek találta annak azt javaslom hogy ezt még véletlenűl se haggya ki!!

A Necrarch Vérvonal
A Necrarch vámpírok ismertetője

A Necrarch-ok a legritkább és a legembertelenebb fajtája az ismert vámpíroknak. A legendák szerint Wsoran-tól, Rasetra hercegétől, származtatható vérvonaluk. Ugyan eme legendás ősatya már hosszú ideje az enyészet martalékává vált Lahmia kőbevájt kazamatáiban, Wsoran visszataszító öröksége továbbél gyermekeiben.

A Necrarch-okat minden épeszű ember, sőt még saját élőhalott testvéreik is elkerülik. Szokásaik a legtöbbek számára érthetetlennek, már-már őrültnek tűnnek. Őrületük azonban elhalványul rendkívüli tudásuk mellett a tiltott tudományokban, mely leginkább alkímiában és természetesen nekromanciában mutatkozik meg. Az ismert vámpírfajták közül a Necrarch-ok a legkevésbé emberiek. Amíg a legtöbb vámpír ravaszsággal, vagy erővel az emberek feletti uralomra igyekszik szert tenni, a Necrarch-ok nem akarnak mást, mint véget vetni mindenek, ami élő. A Necrarch-ok a legritkábbak a nagyobb vámpír-családok között. Mindemellett, több tulajdonságuk is nagyban eltér élőhalott testvéreikétől, melyek közül kétségtelenül megjelenésük a legszembeötlőbb. A Necrarch- ok      bűzlő,      rothadó      rettenetek,     kiknek

emberfelettien  gonosz  tekintetét   nagyon  kevés halandó képes megállni remegés nélkül. Meglátni egy Necrarch vámpírt legalább annyira megrázó, mint amennyire megigéző Lahmiai testvéreiket. A többi eltérés ugyan nem oly szembetűnő, mint küllemük ám annál fontosabbak. Minden vámpírok közül, a Necrarch-ok az egyetlenek, akiknek nincs szükségük vérre a túléléshez. Hogy hogyan képesek elkerülni a vámpír faj kétségtelenül legnagyobb átkát az mindmáig ismeretlen. Ám amíg a többi vámpír kénytelen emberekre vadászni nap mint nap, kockáztatva a felfedezés veszélyét, addig a Necrarch-ok az emberiségtől távol, elrejtőzve mélyedhetnek bele sötét tudományaikba.

Mindennek tetejében, egy Necrarch nem is úgy szemléli a világot, mint a többi vámpír. Számukra az élők birodalma nem több mint ködös képzelgés. A másvilág ugyanakkor - sírjaik masszív tömege és a kriptákban lakozó megszámlálhatatlan rém - kristálytisztán tárul eléjük és sokkal valóságosabb, mint az élettel teli halandó világ. Éppen ezért a Necrarch-ok elzárkózva élnek távol az emberiségtől, ahol szabadon mélyedhetnek el kétes praktikáikban. A sötét varázslatok tudományában nincs párjuk a többi vérszívó közt; olyannyira, hogy még a leghatalmasabb vámpír fejedelmek is óvatossá válnak egy Necrach közelében.

A Necrarch-ok magányos tornyokban és odúkban húzzák meg magukat, messze minden emberi településtől. Erőteljes varázslatoktól és élőholtak légióitól oltalmazva, ezen ősi vámpírok a sötét tudományok gyakorlásának szentelik örökké tartó életüket. Ennek következtében, magányának és elszigeteltségének megóvása elsődleges egy Necrarch vámpír számára. A legtöbb boszorkányvadász, ennek ellenére, mégis megszállottan kutat búvóhelyeik után; melyek megtalálását szinte mindig kegyetlen öldöklés követi. A csata végével azonban ezen szerencsétlen boszorkányvadászok szinte mindig a vámpír élőhalott seregében végzik, örök életen át szolgálva esküdt ellenségüket.

Mindazonáltal, még a Necrach-ok sem képesek teljesen elszigetelve élni, hiszen gyakran elengedhetetlen néhány élő áldozat, vagy egyéb „alapanyag” mágikus kísérleteikhez. Ennek következtében szűkségük van ügynökökre az emberek társadalmában. Mivel a testi szépség számukra teljesen értéktelen, a Necrarch-ok gyakran fogadják el azok szolgálatait, akiket az emberi közösség kitaszított vagy megvet: fertőzöttekét, őrültekét, eltorzultakét és mutánsokét. Valamilyen oknál fogva a Necrach-ok szánalmat éreznek ezen kitagadott szerencsétlenek iránt. Ügynökeik cserébe rendíthetetlen hűségről tesznek tanúbizonyságot, és olyan feladatokat hajtanak végre, amely a vámpír számára nehéz vagy egyenesen lehetetlen lenne. Ezen söpredék, a nap fénye alatt, sírokat rabol ki és dögvermekben kutat alapanyagok után gazdájuk sötét kísérleteihez. A legintelligensebbeket a Necrarch-ok beavatják a nekromancia rejtelmeibe is. A legritkább esetben azonban, egy rendkívüli tehetséggel megáldott szolga megtapasztalhatja a legnagyobb kegyet, melyet egy vámpír halandónak adhat: az örök életet, a beavatást a Necrarch vámpírok közé.

Mint minden vámpír, a Necrarch-ok vérvonala is az ősi Lahmiába vezet vissza, ahol őseik örökkön élő fejedelmekként uralkodtak az élőkőn. A Necrarch- ok Wsoran-tól, hitük szerint minden vámpírok ősatyjától származnak. Minden valószínűség szerint, Wsoran egy alkimista és akadémikus volt a rég elfeledett Nehekhara-i időkben, aki társaihoz hasonlóan az örök élet elixírén dolgozott. Ám biztosat senki nem tud, hiszen a vámpírok történelme mindmáig a sötétség homályába vész, és a Necrarch-ok különösen féltve őrzik múltjuk titkait. Lahmia bukását követően azonban a vámpírok királysága véget ért. A Lahmia-i Nagykönyvtár leégetése után Nehekhara felhalmozott tudása mind a lángok     martalékává    vált.    Számosan    Wsoran

tanítványai közül is a könyvtár romjai közt égtek. A világ szerencsétlenségére azonban, néhányuknak sikerült elmenekülni. Az ezt követő Numasi és Zandri légiók üldöztetését túlélt maroknyi Necrarch szétszóródott a világ minden tájára, türelmesen várva ellenségeik elkerülhetetlen halálát és töretlenül folytatva sötét tanulmányaikat. A legtöbbjük magas tornyokban húzta meg magát, ahonnan szabadon tanulmányozhatják a csillagokat és védhetik meg felbecsülhetetlen tudásukat az esetleges betolakodóktól.

Tornyaikban rejtőzve, a túlélő Necrarch-ok erőteljes varázslatokat bocsátanak szabadjára Geheimnisnacht éjszakáin. Minden egyes lépésük a mágia rögös ösvényén pusztán egyetlen célt szolgál: véget vetni mindennek, ami élő. Átkuk lassan kúszik tova sötét odvaikból, folyókat mérgezve meg, erdőket szárítva ki, embereket és állatokat egyaránt nem kímélve sújt mindenkit a lassú és kínkeserves halálba. Céljuk egyértelmű: eltörölni mindent, ami elő a világ felszínéről.

Akik jártasak a mágia sötét tudományában, gyakran vélik felfedezni Fekete Nagash keze nyomát a Necrarch-ok praktikáiban. Köztudott, hogy Nagash célja szintén az élők kiirtása és egy teljesen élőhalott királyság létrehozása, amelynek minden lakója az Árnykirályt szolgálná. Egy ilyen világ örökkön tartó rendben létezne, a természet minden változásától és kiszámíthatatlanságától megkímélve. Visszataszító terveik miatt a Necrarch-ok minden boszorkányvadász elsődleges célpontjai minden vámpírok felett, akik mindent megtesznek e veszélyes faj kiirtására. Sajnálatos módon, megtalálni a búvóhelyeiket egyike a legnehezebb feladatoknak, amit egy vámpírvadász maga elé tűzhet.

A Necrarch-ok csak a legritkább esetben viselnek nyílt háborút, ám olyankor nagyobb fenyegetést jelentenek az élők számára, mint bármely más élőhalott. Nekromanciában való jártasságuknak köszönhetően félelmetes nagyságú élőhalott seregeket képesek mozgósítani. Az általuk viselt háborúk azonban nem hatalomért vagy földi javakért törnek ki, hanem minden esetben valamely rég elfeledett tudás megszerzéséért. Estalia lakosai mind a mai napig megremegnek Nourgul a Rettenetes - “Estalia Wamphyri-ja” - emlékétől, aki élőhalott seregével ellenük vonult a híres Halál-háborújában. Nourgul több tízezernyi élőhalottja segítségével, a földdel tette egyenlővé Estalia jelentős részét, több ezernyi életet pusztítva el és sorban semmisítve meg a gőgös Estaliai uraságok seregeit. A háború alapját azonban egyetlen könyv, a Bölcsesség Kódexének birtoklása szolgáltatta, melyet féltve őriztek Myrmidia templomában. A világ szerencséjére, a vámpír fejedelem sorsa beteljesedett mielőtt kezét a kódexre tehette volna, Estaliának azonban évtizedekbe tellett mire kiheverte a háború nyomait.

Mivel rendkívül ritkák, sok tudós egyenesen kétségbe vonja a Necrarch vámpírok létezését. A világ sötét zugaiban azonban, rejtve az emberi hatalmak pásztázó szemétől, a Necrarch-ok folytatják lassú és alattomos praktikáikat. Egy napon majd munkájuk gyümölcsöt hajt és a világ soha nem látott borzalmakat lesz kénytelen elviselni.

Forrás:warhammer.hardwired.hu/