Csak a vérünket szívják

Szerdán indult a Viasaton a Holdfény című nyomozós sorozat, aminek érdekessége, hogy a főszereplő zsaru vámpír is egyben. Ahhoz, hogy társadalomban tudjon élni, le kellett számolnia néhány elavult szokással (rendes ágyban alszik, nem tart a fokhagymától stb.), így személyén keresztül azt is megfigyelhetjük, hogy a klasszikus vámpír képe mennyit változott az idők során. 

A vámpírok igen régi lakói a fantázia (vagy félvalóság) birodalmának: vérszívó démonoktól már az ókori görögök is féltek, Asszíriában pedig olyan halottakról beszéltek, akiket nem temettek el tisztességgel, ezért visszajártak, hogy az élőkön oltsák szomjukat. Érdekes, hogy a vámpír alakja (ilyen-olyan formában) szinte minden kultúrában megjelenik, a dél-amerikai indiánoknál ugyanúgy, mint mondjuk Szibéria területén.

A kereszténység felbukkanásával a vámpírt persze a sátánnal hozták kapcsolatba, némileg pozitívabb jelentést csak a XIX. és XX. század fordulóján kapott Bram Stoker Drakulá-jával. Innentől kezdve a vámpír inkább az emberben megbúvó állatot, a sötét ösztönöket személyesítette meg, és ebben a minőségében általában delejes vonzerővel rendelkezett - gondoljunk csak Gary Oldman remek alakítására a Coppola rendezte Drakulá-ban.  

A vámpírkép alakulásában Anne Rice hozott újabb jelentős fordulatot, aki a hetvenes években adta ki Interjú egy vámpírral című regényét. Az ő alakjai még tartják ugyan a szokásokat, és a tipikus tulajdonságok közül is bírnak néhánnyal, de már nem egy ódon kastélyban laknak (jelezve kívülállásukat), hanem megpróbálják a hétköznapi emberek életét élni. Innentől pedig, mondhatni, egyenes az út az "integrálódásig".